a másik történet
Kezdjük azzal, hogy a kamera ráközelít egy villanykapcsolóra. A villanykapcsoló sárgás fal mellett van, a perspektíva fokozatosan tágul, fentről lefelé, látunk egy szimpla barna ikeás komódot, parkettát, a parkettán egy összekuporodott nőt. Fejét a komód tetejének támasztva igyekszik minél kisebbre húzni magát. Halkan zokog. Most görcsösen kirobban belőle a sírás, egy adag nyállal együtt, eltorzul az arca, nem bírom, nem bírom, ezt én nem bírom ki, nyöszörgi. A kamera körbefordul a szobában, nem messze tőle egy kisbaba épp átmászik az ágyról földreesett párnán, kicsit távolabb egy kisgyerek hangosan suttogva, hogy zsepi, zsepi, széket rángat az íróasztalhoz, felmászik rá, előhalászik egy zsepit a dobozból, odaszalad a nőhöz, és felé nyújtja, akiből erre újabb szörnyű sírásroham tör elő.
Az igazság az, hogy egy nappal később megütöttem Buckát. Háromszor és erősen, igen volt okom rá, de közben is arra gondoltam, hogy ennek nyoma marad, és hogy nem kéne, semmi más tényleges okom nincs rá, minthogy meg akartam verni, mert mintha folyamatosan egy forgószél közepében lennék és csak azért, hogy figyeljek rá, szívja, szívja az életenergiámat, míg el nem fogy az utolsó csepp is. És sosem vagyok elég türelmes, gyengéd, kedves. Néhány perc múlva zokogva könyörögtem Wes-nek, hogy adjuk bölcsődébe, mentsük meg tőlem, mert ennél jobbat érdemel. Életem legnehezebben feldolgozható kérdése, hogy ambivalens érzéseim vannak a saját gyerekeimmel, néha hülyét kapok tőlük, idegesítenek, irritálnak. (Igen, a kicsi is.) Pedig biz isten járok kikapcsolódni, sportolni és farzsebből tartom el a magyar édességipart, és itt vannak Segítő Orsiék is. Jó annak, akivel nem történt még ilyen.
Mostanában sokat mondogatom magamnak, hogy Állj fel, Trinity! Állj már fel!
Főoldal?Eddig 3 komment érkezett
(
)
-
1. Kreativ Hobbi
2012. 02. 16. 22:29 -
2. Krisztina
2012. 02. 17. 19:50Mindenki érez ilyet! Max. nem vallják be.Tudom,közhely, de ha nincs boldogtalanság, nincs boldogság sem.Fel fogsz állni!Hajrá!
-
3. Luca
2012. 02. 17. 21:42Kitartás! Én is kaptam egyszer-kétszer anyutól, de csak olyan nyoma maradt, hogy emlékszem rá, meg arra is, amikor igazságtalannak éreztem a pofont/fenékre verést, de a kapcsolatunkra nem volt hatással, nagyon szeret, én is nagyon szeretem. Nyugodj meg, szerintem ennél komolyabb nyomot nálatok sem fog hagyni a dolog, mivel nem ütöd-vered folyton, csak megszaladt a kezed.
Mondj valamit
A szövegben nem lehet HTML-t használni, a linkeket pedig automatikusan aláhúzzuk. Az email cím megadása kötelezõ, de az oldalon nem jelenik meg. Ha van felhasználóneved, itt bejelentkezhetsz.
Az IP címedet megjegyezzük, de ezt csak a komment spam jellegének vizsgálatához használjuk fel.
Én tök megértelek. Ugyan ilyen skizofréniában szenvedek. Az előző posztodban hivatkozott bejegyzést az összes kommenttel elolvastam és mindkét fő irányzatnak igazat adok. Egyrészt szerintem is fontos, hogy együtt legyünk, sokat, otthon maradjak vele, elérhető közelségben legyek. Egyébként meg agyf*szt kapok attól, hogy ül az ölemben és egy órán keresztül a mikulás sapkáját b*sztatjuk. Mindeközben az jár az agyamban, hogy ha ő most játszana a földön, akkor én is tudnék valami olyat csinálni, ami számomra is szórakoztató, nem csak neki. A másik énem meg azt mondja, hogy de üljél itt vele b*zmeg, mert szüksége van rá, hogy ölelgessed. Kéééééész!!!!! Kitartást kívánok! Ha meg úgy érzed jobbnak, akkor vidd el bölcsibe. Nem lesz tőle semmi baja. Ismerősömék kislánya másfél évesen már annyira igényelte a társaságot, hogy bölcsibe íratták. Nagyon jól érzi magát. Anyuka is. Így több türelme van hozzá.